A marosvásárhelyi Spectrum Színház bátor lépést tett, amikor úgy döntött, hogy színre viszi A függönyt. P. Kincses Emese regényét maga a rendező, Kincses Elemér dolgozta színpadra.

Nehéz olyan témáról beszélni, amelyben személyesen érintettek vagyunk. Pedig – tartozzunk akármely korosztályhoz – a szocializmus nyavalyája máig fájó hegeket hagyott maga után. Ceaușescu rémuralma ugyanolyan húsba vágó volt Erdélyben, ahogyan Magyarországon a Rákosi-éra nyomorító világa. Nehéz pontosan, hitelesen átadni a személyes történeteket, hiszen az emlékezet megcsalhat, az érzelmek pedig könnyedén a szentimentalizmus tévútjára vezethetnek. A Spectrum Színház társulata azonban mindezek ellenére sallangmentesen, látszólagos könnyedséggel játszott azzal a habszövetű függönnyel, amely az emlékek, érzetek, érzelmek nem-helyét választották el a nézőtér világától. Biztos kézzel tartották mindaddig, amíg meg nem érkezett az a bizonyos nagyerejű szélroham, amely végérvényesen képes volt elmozdítani a szemek elől. Ez a bizonyos augéi nem-hely maga az előadás tere: egy olyan átmeneti tér, amelyben megszűnik az identitás, a viszony és a történetiség. Ebből fakadóan magában hordozza a kényelmetlenséget, azt az érzést, hogy minél hamarabb távozni kell innen. Pontosan ilyen helyen van Éva. Fő problémája azonban nem az, hogy fizikai értelemben egy nem-helyen – kórházi vagy elmegyógyintézeti kórteremben – tartózkodik, hanem az, hogy egész identitásáról is ugyanez mondható el. Külső környezetére tehát ugyanaz lesz érvényes, mint belső terére, amely szintén nem-helyként definiálható. Nem emlékszik saját magára, tetteire, nincs tisztában azzal, hogyan került a jelenlegi helyzetbe. Csak egy dolgot tud: minél előbb ki kell jutnia. Át kell haladnia azon a függönyön (függönyökön), amely (amelyek) megduplázott nem-helyét választják el a külvilágtól. Az áthaladás azonban csak akkor lehetséges, ha identitását megtalálja, vagy akkor, ha teljesen feladja azt.

Kincses Elemér tévedhetetlen érzékkel fog hozzá nővére igaz, személyes történetekből álló regényéhez, projektjéhez pedig a társulat tökéletes partnernek bizonyul. Czikó Julianna pontos, mégis intuitívan friss játéka finoman illeszkedik a főszereplő minden hangulatváltásához, rezdüléséhez. A hasadtság és a makulátlan elme minden pillanatban ugyanúgy önazonos marad. Szász Anna, Márton Emőke-Katinka és Ruszuly Ervin pedig igazi átváltozóművészekként húzzák alá a történet néhol vidám, esetleg abszurd, néhol tragikus, vagy érzelmes részeit. A téma érzékenységén túl a megvalósítás is különös koncentráltságot igényel. Nem könnyű korszak, nem könnyű téma – de a múltfeldolgozás talán nem is lehet az.

Tölli Szofia

Kép: Kerezsi Béla

A kritika a Kisvárdai Lapok 2020. 08. 25. számában jelent meg. Szerkesztő: Ungvári Judit; Felelős kiadó: Nyakó Béla

Eredeti cikk megtekinthető a következő link-en: https://kisvardaifesztival.blogspot.com/2020/08/fellibben.html?fbclid=IwAR3tMcP8HFk6uhhqZ2lyrn2RlItV1muEWEbObL91EcXU8M-PMj8Qb_6IS4A